DITA ÉS MILÓ: november 2010

Akkor most pár szó a műtétről:

Aznap hajnali 4-kor keltünk, Miló ivott 80 ml tápszert majd kicsit kompozott még utoljára aztán elindultunk 6 előtt nem sokkal Bp-re a Sote Gyerekklinikára. A kocsiban csak 20 percet aludt mert egyszer megálltunk és ezután már nem tudott visszaaludni.
8-kor vettek fel az osztályra, előtte beszéltünk a dokival és meg is vizsgálta majd kikérdezett. Az osztályon kb. 20-an jöttek be ugyanazt elkérdezni valamint megvizsgálgatni a Milót. Már majdnem két óra volt és még mindig nem jöttek előkészíteni. Már nagyon untam válaszolgatni ugyanazokra a kérdésekre. Olyan volt mintha húzták volna az időt.

Közben szegény gyerekem étlen-szomjan hajnali 4 óta. Bár azt a 80 ml tápszert nem nevezném semminek. Mi az az adag egy 1 éves gyereknek.

Szerencsére kétszer sikerült elaltatnom kézben mert már annyira le volt gyengülve szegénykém. Egy kortyot sem engedtek inni se enni, ma sem foghatom fel miért.
Úgy voltam vele dél körül mikor gyengén, erőtlenül és szomorúan nézett fel rám kérlelve hogy adjak neki enni hogy most azonnal csinálok neki egy adag kaját majd fogom és azonnal viszem innen. Nyöszörögve mondogatta hogy hamm-hamm de nem tehettem semmit mit folyamatosan kérdezgettem hogy mikor kerülünk már sorra.
Nem hittem el hogy egy éves gyereket fél napig kell kínozni falat kaja csepp ital nélkül. Én felnőtt vagyok de én sem igazán bírtam már. Természetesen mi sem ettünk semmit csak reggel még itthon pár falatot, szolidaritásból éheztünk vele mert látta volna és akkor egyből kérni szokott. Kért így is hogy nem látta. Próbáltam elvinni onnan ahol ettek. Annyira sajnáltam hogy folyamatosan potyogott a könnyem a kis fejére. Sokszor azért nézett fel rám bágyadtan hogy mik azok a cseppek hullanak a kis fejére.
Majd végül csak elérkezett a pillanat, jöttek előkészíteni. Kapott egy kúpot amitől megszédült de még így is próbált felállni, pedig már szinte semmi ereje nem volt. Én vittem a műtőig ahol át kellett adnom. Nagyon nehéz volt. Legszívesebben kitéptem volna a műtősök kezéből.
Addig se igazán tudtam tartani magam mert egyfolytában hullott a könnyem de ahogy bevitték a műtőbe a férjem mellkasán zokogtam mint a záporeső. Egy órát tartott a műtét. Kijött a doki, kérdőn néztem rá és szerencsére közölte hogy minden a legnagyobb rendben zajlott. Utána hozták őt is olyan kis kocsiba gyömöszölve amiben akkor tologattam amikor megszületett. Áttettem az ágyába a kórterembe és ott aludt kb. 2 órát. Amikor felébredt megmutatták hogy kell a dupla pelust használni a katéterrel. Ekkor még mindig nem ihatott. Fél órával később kaphatott fél deci teát, úgy ordított mikor elfogyott alig bírtam megnyugtatni. Szerencsére annyira jól viselkedett hogy mindig sikerült megnyugtatnom vagy elterelni a figyelmét.
Persze altatni nyugtatni csak kézben lehetett úgyhogy a hátam meg a karom totál leszakadt a majd 11 kilója alatt.
Aludni semmit nem aludtunk, a párom a kocsiban aludt kint valamennyit én a széken ültem és takargattam egész éjszaka.
10 óra körül egyszer felkelt mert fájdalmai voltak. Kapott szurit majd nagy nehezen visszaaltattam ölben. Aztán éjfél előtt megint ordítás volt, kapott kúpot amit nem sokra rá ki is kakilt. Utána a székben aludt rajtam egy darabig de annyira zsibbadt már a karom hogy féltem elejtem és inkább letettem az ágyba. Hajnal 4.30-ig aludt.
Visszatérve a kajára fél óra múlva ihatott még fél deci teát, akkor is nagy sivalkodás volt amikor kiürült a cumisüveg, de utána már nem érdekeltek hogy mit mondanak adtam neki annyit amennyit kívánt. Megcsináltam a tápszerét is, úgy ette hogy majdnem megfulladt, pedig utálja. Evett belőle 250 ml-t és még közel két üveg teát aztán este lefekvés előtt még adtam neki főzeléket meg banánt is. A kis zabagépem J olyan boldogan hamizott. Most nem csinálta az itthoni hercehurcát, szépen evett, odafigyelt, nyelt mindent mint kacsa a nokedlit, nagyon éhes volt a kicsikém.
Másnap 9-kor haza is jöhettünk, átkötözték a sebét amit végigbőgött de ezután nem volt baj. Itthon pelusozáskor félt és pityergett, volt hogy sírt, hisztizett, mindenáron meg akarta fogni a fütykösét. Kétszer el is kellett vinnem átköttetni mert átázott, tiszta pisis volt (nem tudom hogy lett az a dupla pelussal ???) Ezt követően már mi kötöztük át mert hétvégén nem akartnk az ügyeletre rohangálni vele. 3 emberes feladat volt. Szerencsére anyukám itt volt velünk és nagyon sokat segített mindenben. Éjszakázott is a Milóval - mert mint utólag kiderítettük az antibiotikum kikészítette a kis gyomrát – hányt és hasmenése is volt. Nagyon fájt éjszaka a pocakja, és amikor idő előtt abbahagytuk az antibiotikum szedését abbamaradtak az éjszakázások. Fel-fel kelt a cumiját keresve de amikor megtalálta vagy beadtam a pótcumit aludt tovább.

Amúgy nappal látszólag semmi baja nem volt, jött-ment ahogy szokott.... minden a régi megszokott..... csak reméljük a kukac nem (mármint hogy meggyógyult).

Egy hétre rá vették ki a katétert és aznap fájt neki a pisilés de nem volt vészes szerencsére ezt is jól viselte.

Első reggel a kórházban hisztis volt, mert fáradt volt hogy keveset aludt, bekötni nem kötöttem be a babakocsiba mert nyomta volna a katétert, kibéleltem hogy jó puha legyen és betakartam. Kicsit tologattam hátha alszik egyet.
Annyira hisztis volt hogy kifordult a kocsiból, utolsó pillanatban kaptam Felvenni már nehezen tudtam mert nagyon fáradt voltam amúgy is csak úgy szabadott hogy ne nyomjuk a bugyrát. Élmény volt így altatni mert pont úgy szoktuk csinálni hogy a karját a karom alá teszem a fejét a szívemhez és az egész teste hozzám simul úgy ringatom. Most meg kitekeredve, kényelmetlen pózban, azt hittem sose alszik már el. De most már remélem nem lesz semmi baj, nem lesznek szövődmények. Még december 6-án megnézik a sebét. Addig még cicamosdás. Sajnos még egy darabig nincs pancsi. Pedig nagyon szeret lubickolni egyedül meg apával is a nagy kádban.

Ez volt életem eddigi legborzalmassabb élménye, csak remélni tudom hogy egyben az utolsó is. Nem kívánom ezt még az ellenségemnek sem!
Miló egy hős volt, szó szerint, mert a többi gyerekhez képest szinte alig-alig sírt. Jó fiú volt nagyon, és fel sem tudom fogni, hogy bírta ezt az egész hercehurcát. Nem engem műtöttek, de mégis nehezen viseltem de természetesen ha tehettem volna átvállaltam volna a szenvedéseinek a százszorosát is.
Meg is jegyeztem a páromnak mennyit szenvedtem anno, hogy ő lehessen nekem, de arról nem volt szó, hogy neki is kell majd miután megszületik. Amikor megfogant annyira boldog voltam, hogy bele sem gondoltam milyen rémségek várhatnak ránk további életünk során.

Rengeteg minden történt mióta nem írtam. Miló totál hiperaktív, napközben esélyem sincs gép elé ülni, estére pedig hullára fáraszt, egyszóval nagyvonalakban megpróbálom összefoglalni az elmúlt hónapok történéseit. Remélem sikerül.

A nagyobb eseményekre emlékszem csak ezeket osztom meg Veletek.

Tekintsünk vissza októberre amikor is meg lettek tartva a születésnapok.

Jól olvasod, októberben volt megtartva, mert november 17-én volt a műtétje Milónak.

Nem tudtam előre hogy fogja viselni ezért megtartottuk előbb. Miló egyik unokatesója külföldön kamionozik, ezért október 16-ra tettük az első szülinapot hogy ő is itt lehessen.Mit ad Isten? Miatta szerveztünk mindent erre az időpontra és végül mégsem engedték haza. Nagyon mérgesek és csalódottak voltunk, de azért megtartottuk a szülinapot nélküle, abban a reményben, hogy hamarosan hazaengedik őt is és valamilyen szinten bepótolhatjuk amiről lemaradt szegény.

Sokan voltunk így is, kb. 14-en, pedig voltak még páran akik dolgoztak és nem tudtak részt venni az ünnepségen. Nem tudom igazán hogy más gyerek milyen ha sokan vannak körülötte, főleg ha a társaság zömével csak 1-2 alkalommal találkozott, de Milón határozottan látszott hogy gyakorlatilag fürdött a népszerűségben.

Eddig is tudtam hogy szeret emberek között lenni de hogy ennyire???

Nagyon jól érezte magát. Hihetetlenül elfáradt, a rokonok tettek is róla hogy így történjen. Amikor elmentek a vendégek azonnal le is tettem aludni, egy perc alatt mély álomba szenderült.Annyira édes volt amikor beültettük az etetőszékbe, az összes szem rászegeződött, közben aláfestésként Halász Judit énekelte a Boldog születésnapot c. dalt. Ült mint a jókisfiú mint aki meg van hatódva. Meg kellett zabálni. Nagyon aranyos volt.Égett a tortán az egy szál gyertya, de amitől totál lemerevedett az a tüzijáték volt.Se kép se hang nem volt , mi pedig nem győztük fényképezni mert ez ritka pillanat volt a részéről.Végül megkapta az ajándékokat, mindennek örült pedig nem igazán érdeklik a játékok. Hangosan kacagott akármit tettek elébe, a csomagolópapírral is eljátszott. Nagyon jól sikerült kis nap volt. Sajnos bő egy hónappal a jeles nap előtt megtartva, de akkor még nem tudhattam mi vár ránk a műtétet követően.A következő hétvégén hazaengedték az uncsitesót külföldről így meg tudtuk tartani immár szűkebb családi körben még egyszer a születésnapot.Ez is jól sikerült. Volt megint torta és sok finomság.... és az elmaradhatatlan lemerevedés a tüzijáték láttán.Utoljára a nagyszülőkkel és a féltestvérével lett megtartva a szülinap a műtét előtti hétvégén. A nagyszülők emeletes tortát kaptak a fiúknak, jól nézett ki. Tüzijátékról elfelejtkeztek, de szerencsére nekünk maradt egy utolsó darab úgyhogy a nagyik sem maradtak le az élményről. Az utolsó szülinapról sajnos nem készült kép mert a fényképezőgépből pont kifogyott az elem, de a másik kettőről van bőven.